olyan hírrel jelentkezem, ami nem szokványos, eddig csak egyszer történt meg velem az életben, és még alig fogtam fel.
Ünnepnap a mai. 😊
Nyomdába került a VALAMI TÖRTÉNT című második kötetem, az érzés leírhatatlan.
Hamarosan kezemben tarthatom, és a könyvespolcomra kerül egy 250 oldalas kemény borítós könyv, melyben az elmúlt hat évben született verseim és prózai műveim vannak, teljes egyetértésben.
Köszönet illeti HEPP BÉLA (aLéb) költőt a tartalmas, mindenre kiterjedő Előszóért, VESZTERGOM ANDREA költőt a szívhez szóló Ajánlóért, EGERVÁRI JÓZSEF írót a kötetem szellemiségéhez, mondanivalójához igazodó exkluzív könyvborítóért.
Hálás vagyok mindenkinek, aki olvassa műveimet, támogat, figyelemmel kísér irodalmi utamon. 💖
Köszönöm szépen Bakos Józsefnek, a Holnap Magazin főszerkesztőjének kötetem gondozását, igényes szerkesztését és a kiadással kapcsolatos munkáját! 😊
🔔 A „Valami történt” – megjelenés után – nálam lesz elérhető.
232.685 leütés, hat év és életfogytiglan. Ez lett az eredmény és következmény, miután lázrózsás állapotban sikerült sorba rendeznem a leütötteket. Ekkor még nem érzékeltem, hogy ennek mekkora súlya van, csak akkor kezdett derengeni, amikor újra végigjártam az egymás után rakosgatott pontokat. Eltörött a mécses, mert minden lépés megtétele közben szembesültem önmagammal. Az összes „áldozat” árulkodott személyemről, belsőmről, tükröt tartottak nekem, s amikor belenéztem, találkoztam Kankalinnal. Megdöbbentő volt ez a szembesülés, mert nem szürke, csenevész alak tükörképe köszönt vissza, hanem egy sokszínű nő bontakozott ki a körvonalak alapján. Először csak magamban sírtam. Hol párás lett a szemem, hol pityeregtem, vagy annyira elkapott a zokogás, hogy nem láttam a záporesőtől, meg kellett állnom. Senkinek nem mertem bevallani, hogy ennyire érzékenyen érint, mert ne bőgőzzön, aki ilyen tettre adja fejét immár másodszor, bár valószínűleg nem okozott volna különösebb meglepetést, hiszen akik figyeltek rám, tisztában vannak velem, soha nem árultam zsákbamacskát. Lehet azon csodálkozni, hogy egy életfogytiglanra szóló ítélet ekkora érzelmi viharokat vált ki?
Előre megfontolt szándékkal követtem el a cselekményt. Már legalább két éve tervezgettem, de kivártam a megfelelő pillanatot, hogy magabiztosságra tegyek szert, jókor legyek jó helyen, és az időhúzással annyi erőt gyűjtsek, amennyi elegendő a terv megvalósításához, nehogy hibázzak, mert a félmegoldásokat nem kedvelem, mindenben maximalista vagyok. Így lettem ennek a „híres” maximalizmusnak alanya. Nem szenvedő alany, mivel nagy lelkesedéssel merültem bele a megfeszített figyelmet igénylő munkába. Ezerszer is átgondoltam, megfelelően cselekszem-e, közben különböző korokba tévedtem, tanok, szellemiségek villantak fel, végül olyan alaposra sikerült a belemerülés, hogy visszajutottam a bölcsőmig, amikor ringattak (vagy nem). Izgalmas utazások és különleges találkozások elevenedtek meg előttem, minden újabb lépés megtételénél tolakodtak az emlékek, megálljt parancsoltak, és csak akkor engedtek a szorításon, amikor a puzzle minden darabja helyére került. Menet közben csaknem meggondoltam magam, de összeszedtem minden bátorságomat, és nem futamodtam meg.
Azóta már hárman is megríkattak, pedig még hátravan néhány simítás. Halvány sejtelmem sem volt, hogy ennyi könny fér belém, mint amennyit kiontottam az utóbbi néhány hónapban.
Hogy kik ríkattak meg, azt most nem árulom el, kis ideig hétpecsétes, de nemsokára fény derül a nagy titokra és arra is, hogy érdemes-e folytatnom. Erről majd a kedves olvasók döntenek. Amíg erre sor kerül, megosztom itt a 232.685 leütés kiváltóját, a hamarosan nyomtatásban megjelenő kötetem címadó versét.
Átsejlő szürke köd mögött élet talált rám sok kacat között; Tiéd e szivárvány-világ, virágot hintenek az őszi fák – a lombjukat felismerem, buja ágakon bizalom terem. Nincsen korlát, csak szabad út, és fénypompás a biztos alagút, nekem mutatják a teret aranyba játszó kandeláberek. Mohos barlang a menedék, hol színesbe fordulnak feketék, s tajtékzó Vihar-tengeren a szél csendjében nyugalmam lelem – nincs lárma, árnyak, nincs zsivaj, egy hang fülembe súgja, „semmi baj”, s törvénybe írt a nevetés, majd egy passzust még gyorsan belevés: „az élet gyönyörű” – s mint a sors pecsétje, úgy virít a tinta. Szavakkal vétek mondani. Valami történt… VALAMI.
Szeretek hosszasan elmélkedni a körülöttünk lévő jelenségekről, mindegyikben titokzatosság rejlik, és izgalmas fejtegetni ezeket a titkokat. Nekem nem elég a fizika törvényeit ismerni, a biológiai folyamatok törvényszerűségei se tántorítanak el attól, hogy továbbgondoljak akár nyilvánvaló tényeket is, mert az egy dolog, hogy a tudósok megállapították, az meg a másik, hogyan hatnak rám. Nem vagyok egyszerű eset, bizonyára a természeti jelenségeknek is meggyűlik velem a bajuk, de talán nem kellene a közelembe jönniük. Ezt máris visszavonom, mert ha nem jönnének, nem lenne mit fejtegetnem, és egyébként is, sivár lenne az élet nélkülük. Milyen szép, amikor az évszakok váltják egymást, és az utóbbi időben akár naponta is helyet cseréltek; hiába van rá pontos magyarázat, mégis bőven marad utánuk fejtegetnivaló.
Különösen foglalkoztatnak a fények, közülük is azok, amelyek szemmel nem láthatók, mégis utat keresnek, rejtett csatornákon bemerészkednek a vérkeringésünkbe, élvezettel lubickolnak, majd eljutnak egészen a lelkünkig, letelepednek, és ez a beköltözés különböző hatásokat vált ki. Megnyugtat vagy felbolygat, sokszorozza energiánkat vagy elvesz belőle, kiteljesít vagy megsemmisít. Mindenki képes fényt kibocsájtani, még azok is, akik azt gondolják magukról, hogy fénytelenek. Fogalmuk sincs arról, hogy ők világítanak legszebben, mert az a kevés fény, amit szabadjára engednek, jótékonyan hat, simogat, senkiben nem okoz kárt. Valószínűleg azért, mert nem hiszik létezését, így nem is irányítják, csak szórják, anélkül, hogy tudnának róla.
Nehéz különbséget tenni a jóságos és kártékony fények között, mivel az ember sóvárog a fény után, s amikor megérzi közelségét, nem ellenkezik, hagyja, hogy terjedjen, egyre többet akar belőle, egészen a szívéig engedi, és ha addig eljutott, szinte képtelenség szabályozni. Minél határozottabb iramban közelít a fény, annál óvatosabban kell befogadni, persze ez is csaknem lehetetlen, mert amíg belső világosságra és melengetésre vágyunk, óvatlanok vagyunk, pedig a fények gyakran játszmát játszanak, és nem mindegy, hogy végül ki nyeri a játékot. Súlyos veszteségeket, sérüléseket okozhat, ha túl erős színeket engedünk be, mert elvakítanak, lebénítanak, átadjuk az irányítást, és mire észbe kapunk, elveszítjük önmagunkat. A határ nem szabható meg, nincs rá recept vagy definíció, érzések alapján dől el, és csak akkor vesszük észre a romboló hatást, amikor már fájdalmas égési sebeket szereztünk.
Minden csalódás közelebb vitt ahhoz, hogy megtanuljam beengedni a fényeket, és csak annyit tartsak meg belőlük, amennyi belülről is melenget. Persze a tanulópénzt meg kellett fizetni, mert a fénynek van egy olyan tulajdonsága, hogy beszivárog a legapróbb réseken is, és aki sokáig sötétségben élt, gyanútlanul tárja ki előtte az ablakot. A művészlélek különösen fogékony erre, szomjúhozik a fény után. Az igazi fények nem ártalmasak. Szelíden közelítenek, kristálytiszták, elűzik belőlünk a rossz érzéseket, és kiteljesítik bennünk a belső ragyogást.
