Mennyei dallamok űznek az éjben,
kattan a basszusa, pattan a húr,
dobbal ütemre ha zúz ez az Éden,
forrhat a vér, de a szív belefúl.
Zongora dúlt dala távoli térben,
sírva sikong ez a holt zeneszó;
bömböl a néma, de így marad ébren,
majd csitul itt, ha az enyhet adó.
Húr, ha ma szól, vele dúdol az emlék,
úsznak a hangok a Távolból,
vérben a lélek, de éled a "nemrég":
angyali szívzene, értem szól.
2012. október 29., hétfő
2012. szeptember 15., szombat
Most szól, nem vár...
Míg fakóaranyba hull a nyár, megint
oroz, s a holt virágokat fakasztja;
sötét magányba bújik új tavaszra,
torz reményt regél a múltra és ha int,
sikolt a zöld, de most a hangja mérged;
zihálsz és szelén a lélek is bolyong,
óhatatlanul magába húz, s bolond
lidércek állnak itt fölöttem ébren.
Ne tudd és ne halld, ne éld e tetszhalált;
egy röpke virradat úgy sodort feléd,
mint a táj aludni kész megért dalán
vár a csönd, vakít a pőre, messzi lét,
ám ha van nyomod és kéznyomod, talán
röpít a szárnyam, s röpülni hív a kék.
Kedvelem az akrosztichonokat, a szonetteket is. :)
oroz, s a holt virágokat fakasztja;
sötét magányba bújik új tavaszra,
torz reményt regél a múltra és ha int,
sikolt a zöld, de most a hangja mérged;
zihálsz és szelén a lélek is bolyong,
óhatatlanul magába húz, s bolond
lidércek állnak itt fölöttem ébren.
Ne tudd és ne halld, ne éld e tetszhalált;
egy röpke virradat úgy sodort feléd,
mint a táj aludni kész megért dalán
vár a csönd, vakít a pőre, messzi lét,
ám ha van nyomod és kéznyomod, talán
röpít a szárnyam, s röpülni hív a kék.
Kedvelem az akrosztichonokat, a szonetteket is. :)
Alexandra Burke - The Silence
2012. augusztus 18., szombat
Nyolckezes (szonettcsokor)
Bölcs Nyugat
Veszni jöttem ím, s karodba omlanék,
te Bölcs Nyugat, füvedre hull a szirmom,
neked pazarlom éveim s a kínom,
ám veled csitulhat el, ha bánt az éj;
s a tölgyes irgalom merülni édes,
én beszívom ezt a békeillatot,
mert amit az Ős-Bakony nekem hagyott
örök, s enyém maradt, enyém egészen
és a hóvarázs; a sí, a röpke szán
még pihen, hiszen ma nyárderék ölel
s tiszta képeket regél, ütemre jár:
vigyázol, ám kiszámol úgy a csended,
hogy belőlem semmi vált, csalóka árny,
s tovább taszít a Bölcs, utamra enged.
Talány-Közép
Itt megállok. Kicsit lazult a testem,
és a lélek is csitul, de céltalan
bolyong középen s tudom, talány marad,
hiába hajlok én, pedig kerestem;
és talán a szó, talán a fájt fanyar,
talán a selymes, édes íz majd elér
dalomhoz, bár veszítek és mindenért;
talán talány, és a mély is felkavar.
Csak állok, hajam lobog, s a tegnapok
dehogy halódnak; ím, nem adnak enyhet
úgy nekem, hogy csended és az oltalom
szelíd-szolid szaván szitálj kegyelmet
és a tiszta szó; a tűnt halál-halom
s a pillanat belém veszett, ha sejted.
Mohó Kelet
Talán a mindenem lehetne tájad,
és a semmiből kihajt e puszta lét,
a szél cirógat arcon és útra kél,
ahol csupán a vágy, a csönd mi árad.
Tenyérbe zárt varázsod, és tenyérbe
sírom én is vélt magányod, hallgatok...
nem tudok röpülni, szárnyszegett vagyok,
megölt a múlt, jelen s jövő egésze.
Csupán csak élni kéne itt a síkon,
égni; én ma lángolok, de már tudod
te csent csalárd; amint erőre bírom,
és amíg a földed úgy fogad vakon,
miként vadak vagyunk, pedig csak kínon
él hitünk, hiszen csomókba gyűrt halom.
Végül itt
Mivégre lágyulok, hiszen botorság,
a bűn pedig fogan, de nincs menekvés;
a kínra kín tolul, s ha néha elvész,
csupán csak legbelül, de mély mocsok rág.
Az ébredés fukar, s a tőre éles,
ím, bevág a gyönge húsba és marad;
tán világom újra élhet ég alatt,
a pillanat törékeny és negédes.
És amúgy kit érdekel ma szóvirág,
ki fejtené, ha titkokat sugallna,
és ki érti azt, mi itt feszít, kirág...
„csak élni kell”, s ha nem mocsár hatalma,
hát lehúz a láp, a tetszhalott világ;
karom nehéz, s e táj legyőz, ural ma.
Kép - Web
Veszni jöttem ím, s karodba omlanék,
te Bölcs Nyugat, füvedre hull a szirmom,
neked pazarlom éveim s a kínom,
ám veled csitulhat el, ha bánt az éj;
s a tölgyes irgalom merülni édes,
én beszívom ezt a békeillatot,
mert amit az Ős-Bakony nekem hagyott
örök, s enyém maradt, enyém egészen
és a hóvarázs; a sí, a röpke szán
még pihen, hiszen ma nyárderék ölel
s tiszta képeket regél, ütemre jár:
vigyázol, ám kiszámol úgy a csended,
hogy belőlem semmi vált, csalóka árny,
s tovább taszít a Bölcs, utamra enged.
Talány-Közép
Itt megállok. Kicsit lazult a testem,
és a lélek is csitul, de céltalan
bolyong középen s tudom, talány marad,
hiába hajlok én, pedig kerestem;
és talán a szó, talán a fájt fanyar,
talán a selymes, édes íz majd elér
dalomhoz, bár veszítek és mindenért;
talán talány, és a mély is felkavar.
Csak állok, hajam lobog, s a tegnapok
dehogy halódnak; ím, nem adnak enyhet
úgy nekem, hogy csended és az oltalom
szelíd-szolid szaván szitálj kegyelmet
és a tiszta szó; a tűnt halál-halom
s a pillanat belém veszett, ha sejted.
Mohó Kelet
Talán a mindenem lehetne tájad,
és a semmiből kihajt e puszta lét,
a szél cirógat arcon és útra kél,
ahol csupán a vágy, a csönd mi árad.
Tenyérbe zárt varázsod, és tenyérbe
sírom én is vélt magányod, hallgatok...
nem tudok röpülni, szárnyszegett vagyok,
megölt a múlt, jelen s jövő egésze.
Csupán csak élni kéne itt a síkon,
égni; én ma lángolok, de már tudod
te csent csalárd; amint erőre bírom,
és amíg a földed úgy fogad vakon,
miként vadak vagyunk, pedig csak kínon
él hitünk, hiszen csomókba gyűrt halom.
Végül itt
Mivégre lágyulok, hiszen botorság,
a bűn pedig fogan, de nincs menekvés;
a kínra kín tolul, s ha néha elvész,
csupán csak legbelül, de mély mocsok rág.
Az ébredés fukar, s a tőre éles,
ím, bevág a gyönge húsba és marad;
tán világom újra élhet ég alatt,
a pillanat törékeny és negédes.
És amúgy kit érdekel ma szóvirág,
ki fejtené, ha titkokat sugallna,
és ki érti azt, mi itt feszít, kirág...
„csak élni kell”, s ha nem mocsár hatalma,
hát lehúz a láp, a tetszhalott világ;
karom nehéz, s e táj legyőz, ural ma.
Kép - Web
Hacsaturján - Kardtánc (nyolckezes)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)