2024. szeptember 1., vasárnap

SZALMASZÁL – Az utcán hevert

Ki nem állhatom a vásárlást, de néha muszáj, hát nekiindultam, hogy feltöltsem hiányos készletemet. Az őszinteség kedvéért bevallom, ez amolyan pótcselekvés is volt, mert épp nem ment az írás, úgy elkerült az ihlet, hogy biztos voltam benne, tájamra se jön mostanában. Az utóbbi időben nem vagyunk baráti viszonyban, a Múzsa sem ért rá velem foglalkozni, magamra maradtam. Kora estig feszengtem, nem találtam a helyem, aztán nyakamba vettem a várost, úgyis fogytán volt a zöld teám, ami számomra olyan, mint a Duracell. Mivel hátam közepére se kívántam az üzletben mászkálást, sebbel-lobbal bedobáltam a bevásárlókosárba, amire szükségem volt, majd irány a pénztár, és huss, már el is hagytam a helyszínt. Ennyi is megterhelte az idegrendszeremet, ráadásul a kimozdulással nem mentem semmire, ugyanúgy nyomasztott az elodázott írás, hiszen pontosan tudtam, hogy nem halogathatom a végtelenségig. Ez foglalkoztatott séta közben, egyszer csak rimánkodó hangra lettem figyelmes.
– Segíts rajtam, kérleeek!
Körülnéztem, egy teremtett lelket se láttam a közelben. Biztos hallucinálok, gondoltam, ám ismét érzékeltem, egyre tisztábban. – Nem hallasz? Valaki megszabadíthatna már a terheimtől, te alkalmasnak tűnsz – meresztgettem a szemem, de senki nem tartozott a hanghoz. – Vegyél már észre! – könyörgött.
– Hol vagy? – forgolódtam tanácstalanul.
– Itt vagyok a járda szélén. Sokan elmentek mellettem, közülük néhányan félrelökdöstek. Áúúú, te is mindjárt rám lépsz!
Akkor lefelé tekintettem, fura valami mozgolódott előttem. Akkora volt, mint egy kéttenyérnyi, jól megtermett kavics. Mocorgott, izgett-mozgott, fészkelődött, alakot váltott. Biztos voltam benne, hogy a képzeletem játszik velem, meg is rémültem, hogy elment az eszem, de igyekeztem higgadtan visszakérdezni.
– Hát te ki vagy?
– Én az vagyok, akit állandóan keresnek, mégsem vesznek észre akkor sem, ha kiszúrom a szemüket. Te is így tettél. Amikor erre jártál, gyakran megszólítottalak, de rám se hederítettél. A Téma vagyok. Kérlek, most ne menj tovább, állj meg mellettem!
Kikerekedett a szemem, elképedésemben mozdulatlanná dermedtem, alig tudtam folytatni a diskurzust.
– Te lennél a Téma? Csenevész vagy és szürke, nincs rajtad semmi érdekes. Mihez kezdenék veled?
– Nana! A külső semmit nem jelent. Neked magyarázzam? Nem is értem, miért kételkedsz. Hajolj le értem, vegyél fel, nézz meg jobban!
Először óvatosan megtapicskoltam ujjaimmal, nem veszélyes-e. Ki tudja? Akármi is, mindenképpen meglehetősen abszurd volt a kinézete, ráadásul beszélt. Némi fenntartással kezembe vettem, leültem a közelben lévő padra, amit megvilágított az utcai lámpa sárga fénye. Forgattam, vizsgálgattam, értetlenül csóváltam a fejem.
– Mondtam, hogy szürke vagy, és nincs rajtad semmi érdekes. Szerintem becsapsz, tréfálkozol velem, csak az időmet pocsékolom – és le akartam tenni a félreeső füves részre, hogy legalább ne tapossák össze a járókelők, de szóval tartott.
– Azért takar ez a szürkeség, mert rám rakódott az út pora. Tele vagyok színekkel. Kérlek, tisztíts meg, hogy levegőhöz jussak, már fuldoklom! Annyi kis témát hordozok, hogy összeroskadok súlyuktól. Olvasok a gondolataidban, tudom, hogy írni akarsz. Ha kibontasz, nálam annyi ihlethez jutsz, amennyivel életed végéig gazdálkodhatsz, sose fogysz ki belőle.
Bár nem hittem neki, olyan szívszaggatóan rimánkodott, hogy megsajnáltam. Elővettem egy papír zsebkendőt, széthajtottam, finoman tisztítani kezdtem. Három mozdulat után picinyke rózsaszín csillámos foltot véltem felfedezni.
– Jé, tényleg van más is a fakószürke alatt! – lelkesedtem (magamnak se bevallva, hogy bizony, kezd izgalmassá válni ez a találkozás).
– Mi jut eszedbe erről a színről?
– Hm… egy mesebeli hercegnő báli ruhája – vágtam rá, ettől elégedetlenül fészkelődött, majdnem kiesett a kezemből.
– Keress még rajtam színeket! – kérlelt kissé csalódottan.
Pár centivel odébb gyönyörű kék villant elő.
– Olyan ez, akár egy tó vize, szinte látom, ahogy fodrozza a szél.
– Te csak ilyen romantikus dolgokra tudsz gondolni? A kéknek sokféle üzenete van, meg kellene fejtened. Nem csodálom, hogy nem megy az írás, amikor a felületes dolgok ragadnak meg. Az élet nem mindig fáklyásmenet, olykor keresve is nehéz szépségeket találni, teret hódít a sötétség – s ahogy ezt kimondta, fekete foltot fedeztem fel, mely közvetlenül a piros mellett volt, szinte egymásba folytak. Elszomorodtam, forrongani kezdtem.
– Háború dúl a szomszédban, emberek halnak. Életeket zabál a gyilkos szörnyeteg, és semmi nem állítja meg. Nyomorúságba taszít, földönfutóvá tesz ártatlanokat. Nem akarnak háborúzni, rákényszerítik őket. Halálmadár köröz felettük, ömlik a vér, otthonok semmisülnek porrá, félelem az úr és bizonytalanság. Értelmetlen vérontás, bűn. Vérlázító. Vér, vér, vér, könnyek és feketeség!
– Látod, ilyenekről is kellene írnod, mert lassan feledésbe merül, mintha nem is lenne, pedig a pokolfajzat itt ólálkodik a közelben, telhetetlenül szedi áldozatait. Nem válogat, terjeszkedik, és nem ismeri a határokat.
Elszégyelltem magam, igazat adtam, erről is szólni kell néhány történetnek, hogy én is ébresztőt fújjak. Bevallhattam volna, de inkább hallgattam róla, s hogy lenyugodjak, tisztogattam tovább. Ekkor megjelent a halvány orgonalila, és elkezdtek sokasodni fejemben a gondolatok. Bizonyára észrevette arckifejezésemből az átalakulást, rá is kérdezett.
– Mit jelent neked ez a lila?
– Hétpecsétes titkaimat. Történéseket, melyeket magamban hordozok. Nekem ez szín a belső utazásokat jelenti. Gyakran teszek ilyen kirándulásokat, a halványlila felerősíti bennem az emlékeket. Van köztük romantikus, örömteli, de keserű, küzdelmes, könnyfakasztó, súlyos és megbotránkoztató is, mindegyik hordoz valamilyen tanulságot. Bőven lenne miről mesélnem, olyan különleges történeteket őrzök, amelyekre rácsodálkoznának. A lila nekem az őszinteség színe. Szeretem.
– Ugye, mennyi minden eszedbe jut? Ha magaddal viszel, kibonthatsz. Neked adnám színeimet, a legjobb kézbe kerülnének.
Nem ellenkeztem. Elég későre járt az idő, az utcai lámpa körül apró bogarak kergetőztek, a szemtelen szúnyogok is támadásba lendültek. Táskámba tettem a rendkívül izgalmasnak ígérkező Témát, hazafelé vettem az irányt, tele tervekkel. Olyan helyet szántam neki, hogy mindig szemem előtt legyen, és ahonnan ő is figyelemmel kísérhet engem. Holnap leveszem kedvenc könyvespolcomról, keresek egy puha törlőkendőt. Szeretném megtalálni a zöldet, a remény színét, de mindenről írni fogok. Arról is, ami nem rózsaszín, mert igazul kell szólni a történeteknek, hogy felébredjen a világ.

A kép forrása: web.

Első megjelenés  2024. augusztus 31. 
DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin 

A képek forrása:
DunapArt Magazin, Pinterest és saját album
(saját szerkesztés).

2024. augusztus 18., vasárnap

SZALMASZÁL – Esély

– Apa, már nem fáj annyira – zokogott Tamara. – Nem azért sírok, hanem Gulyás Michelle befutója miatt. Szenzációs ez a lány, megérdemli az aranyérmet! – mást nem mondott, de már ez is óriási előrelépésnek számított. Az egész olimpiát végignézte, bár legtöbbször félrevonult, magába zárkózott. Apja nem zavarta meg belső csendjét, persze aggódott, mert nem tudta, mi jár a fejében, de tisztában volt azzal, hogy a lelki felépülés folyamata hosszadalmas lesz, nem lehet előre meghatározni és siettetni sem. Marcell mindent megtett, ami egy apától telhet, miközben ő maga is romokban hevert. Munkájába temetkezett, szerencsére otthonról dolgozhatott, hogy Tami közelében lehessen.
Kísértette az a végzetes nap, vádolta magát, hogy aznap nem ment velük, neki kellett volna vezetni, talán időben elkapja a kormányt, és akkor nem lesz frontális ütközés, nem történik meg a tragédia, melyben egy felelőtlen ámokfutó miatt fiatal felesége szörnyethalt. Lányuk is csak azért menekült meg, mert beszorult két ülés közé, „megúszta” koponyasérüléssel és csonttörésekkel, ám bal alkarja annyira roncsolódott, hogy nem lehetett megmenteni, könyékig amputálni kellett.
Épp úszóedzésre tartottak. Tamara imádta a medencét. Ígéretes tehetség, állapították meg edzői, és a tizenhárom éves lány a biztatások hatására szárnyalt, egyre szorgalmasabb volt, szinte a víz úrnőjének képzelte magát. Országos bajnokságra készült, dobogós helyre. Ennek az elérhető álomnak véget vetett a tragikus baleset. Több hónapot töltött kórházban, rehabilitációs intézetben, újra járni tanult, s bár a csonttörés és a műtéti heg begyógyult, a traumát nem heverte ki, lelkén állandóan vérző, nyílt seb tátongott, gyötrődött édesanyja hiánya miatt, és képtelen volt elfogadni csonkolt karját.
Rendszeresen foglalkozott vele pszichológus, a terápiákon oldódott szorongása, látszólag nyugodt volt, ám otthon félrevonult, rengeteget sírt, nem akart senkivel beszélni, a legkisebb társaság is zavarta, s amikor csak tehette, elkerülte még a családi összejöveteleket is. Nem járt iskolába sem, fizikai és pszichikai állapotára való tekintettel hivatalosan engedélyezték, hogy felépüléséig magántanulóként folytassa tanulmányait. Egyedül apját tűrte meg maga mellett, elzárkózott mindenkitől és mindentől, ami régi életére és nagy álmára, az úszásra emlékeztette.
A baleset óta két év telt el. Azon kívül, hogy szorgalmasan tanult, jól vizsgázott, alig osztott meg magáról valamit, sokat olvasott, zenét hallgatott, és ha mégis leült az asztalhoz a rokonok közé, csak semleges témákhoz szólt hozzá, akkor is halk visszafogottsággal. Biztonságot nyújtó rutin szerint éldegélt saját világában, nem igényelte a nyüzsgést, csendesen, megszokott rendben teltek napjai.
Éppen ezért Marcell felkapta fejét, amikor Tamara szobájából nem halk zene szűrődött ki, hanem az olimpiai közvetítések zaja, és ez így is folytatódott. Egyszer-egyszer szóba került köztük, de nem forszírozta, nem kezdeményezett beszélgetést a sportról, nehogy Tami újra begubózzon. Mindig megvárta, hogy ő tegyen említést a versenyekről, ám a vízzel kapcsolatosak kimaradtak. Marcell szerint szándékosan kerülte a témát, túl fájdalmas lett volna beszélni róla. Nagyon megörült, amikor kimerészkedett a nappaliba, és az utolsó néhány nap versenyeit már együtt nézték. Olyankor pisszenni se mert, nehogy Tamara visszahúzódjon csigaházába, inkább bölcsen hallgatott, továbbra is meghagyta neki a kezdeményezést.
A záróünnepséget is együtt kísérték figyelemmel, Marcell jóleső érzéssel tapasztalta, hogy Tamiba kezd visszatérni az élet, mosolyra húzódik a szája, arca kipirul, és fészkelődik, szinte benne volt a levegőben, hogy készül valamire.
– Apa, még kérek egy kis időt, aztán menjünk el az uszodába, keressük meg Pali bácsit – bökte ki váratlanul, némi bizonytalansággal, amikor az utolsó éremátadás is megtörtént. – Az elmúlt időszakban sokat foglalkoztam a paralimpikonok életével, arra gondoltam, hogy folytatnám az úszást. Lehet, hogy nem lesznek kimagasló eredményeim, de imádom a medencét, a víz érintését, és ha Sors Tamásnak sikerült, akkor én miért ne próbálnám meg? Neki is hiányzik egyik alkarja, mégis úszó világbajnok, kétszeres paralimpiai bajnok. Nem adta fel, elszánt volt és kitartó. Ő a példaképem.
Marcell meghatódott ezen a váratlan bejelentésen és lánya érett viselkedésén. Tetszett ez a hirtelen jött elhatározás, nagy kő esett le szívéről, hogy talán végre jó irányt vesznek Tamara dolgai, és helyrebillen lelki egyensúlya. A sport csodákra képes, kívül-belül edz, csak be kell engedni, természetesen mindenben támogatja, csak lásson végre egy kis örömöt a szemében.
– Rendben, kislányom, szólj majd, amikor úgy érzed, készen állsz rá – válaszolt nem titkolt örömmel, közben igyekezett elrejteni gyülekező könnyeit, magához ölelte lányát. Istenem, milyen hosszú út vezetett eddig!
– Még megvárom a paralimpiát. Örülnék, ha néznéd velem a közvetítéseket, amikor időd engedi –, és kezdett belemelegedni, egyre lelkesebben mesélte, amit megtudott. – Augusztus 28-án lesz a megnyitó, szeptember 8-án pedig a zárás, és a magyar sportolók nagy esélyekkel indulnak a 4400 versenyző között. A Magyar Paralimpiai Bizottság honlapjáról tájékozódtam, tele van érdekességekkel. Biztos gyönyörű lesz a megnyitó és különleges is, a stadionon kívül rendezik. Láttam róla egy látványtervet. Híres utcákon vonulnak majd végig, és apa, képzeld, 22 sportágban 549 versenyszám lesz. 39 magyar sportoló utazik Párizsba, 13 sportágban versenyeznek, hét úszónak is szurkolhatunk. Tegnap letették az olimpiai esküt, néztem a közvetítést. Alig várom, hogy elkezdődjön! És apa – jegyezte meg kissé lehalkulva, olyan mellékesen, mintha nem lenne fontos bejelentés –, azon is gondolkodtam, hogy nemsokára visszatérek az iskolába. Anya is így akarná. Most gyere velem a laptophoz, megmutatom a versenyzőket!


KEDVES PARALIMPIKONOK, 
EREDMÉNYES VERSENYZÉST KÍVÁNOK! 
💓
Horák Andrea Kankalin

A magyar paralimpiai csapat eskütétele
(forrás: az M4 Sport Facebook oldala).


Paris 2024 
A XVII. Nyári Paralimpiai Játékok megnyitóünnepségének látványterve 

Együtt erősebben, mint valaha! Prárizs 2024 

Első megjelenés  2024. augusztus 17. 
DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin 
("SZALMASZÁL" rovatom):

2024. augusztus 3., szombat

SZALMASZÁL – PanaszOK

Kedves Olvasóim,
egy új bejegyzéssel bővítettem „Szalmaszál” rovatomat a DunapArt Magazin weboldalán. Jelenlegi teveim szerint kéthetente kerül fel oda friss írásom – panaszra nincs okom, ám mégis van „PanaszOK”-om. Nem könnyű eligazodni rajtam, de bízom benne, hogy kontrasztjaim olvasása után megfejthető leszek.
Szeretettel várok mindenkit a rovatomba! Köszönettel: Kankalin 💓

„Lóhalálában viharzik felém, két nagy szatyrot cipel, telepakolva mindenféle holmival. Hová sietsz ennyire?, kérdem, de csak rövid időre áll meg mellettem, miközben lihegve válaszol.”

Csak a „DunapArton”:


Köszönöm szépen Varjú Zoltánnak,
a DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin alapítójának,
felelős rovatvezetőjének
a megtisztelő lehetőséget és bizalmát! 😊

A kép forrása: Pinterest.


A képek forrása:
DunapArt Magazin, Pinterest és saját album
(saját szerkesztés).