Bárhová vet a sors,
a zene veled marad,
ekísér utadon.
ekísér utadon.
Ha kívülről nem hallod,
s ha úgy érzed, elkopik a hangod,
magadban keresd,
ott megtalálod.
Lelkedből akkor is szól,
amikor már alig hisznek benned –
magához emel,
együtt lebegsz vele,
és ezt a harmóniát
nem veheti el tőled
senki sem.
("Csak" egy számomra (talán mások számára is) fontos gondolat, melyet Celine Dion csodával határos visszatérése ihletett, és ami saját példámból naponta bizonyítást nyer.)
💭Néhány napja volt Celine Dion első visszatérő koncerje, hat év hallgatás után lépett újra színpadra, és nem tudni, hogy lesz-e tovább. Ez különleges ajándék volt a rajongóinak. Most is borzongok, ahogy írok róla. Egy súlyos, gyógyíthatatlan neurológiai betegséggel küzd, ez felemésztette minden energiáját, hatással van a hangjára is. El tudom képzelni, mennyire össze kellett szedni magát, hogy képes legyen kiállni nagyközönség elé, előadni azokat a dalokat, amelyeket az egész világ ismer, szeret, amelyek kiemelték, naggyá tették, és sokáig nem hallhatták élőben. A közönség hálás volt, Celine is. Nekik ragyogott, egyre magabiztosabban énekelt, és nem szégyellte megmutatni meglepődését sem, amikor sikerült kiénekelni a magas, elnyújtott hangokat. Remekelt, és kitette lelkét a hallgatóság elé. Akárhány felvételt néztem meg, mindegyiken sírtam, mert ott volt a zene gyógyító ereje, mint kapaszkodó, de az a megtett út is, ami eddig a koncertig vezetett: sok fájdalom, lemondás, lelki gyötrelem, veszteségek.
Párhuzamot vontam saját életemmel, érzéseimmel, ezek összegzése a fenti néhány sor.