Dimenziók

Sziporkázva szít, szikraszirtjein száll felém, alattomos alázattal félelmekbe fojt jajongó, jótékony játékain. Jéghideg. Koldus kézzel kárál keserves kínjain, kíméletlen-kegyetlen kivár, kioszt, kifoszt. Gyermeteg, gyáva gyalázattal gyötör, gyilkol, gyámoltalan-gyámolító minden merengő mozdulata.

Nem vagyok erős. Kitől és mitől lennék? 

Csak csonka, csacska csöndben csellengek a már mámorosan megélt merengő múlttal, áhítva ábrándozok egy ártalmasan átkos jelenben, rémült-révetegen röpködök a jóleső, jótevő jövővel. 

Akkor most hányszorosan halok? 

Amit az imént temetett három halott egy borzongató bársonytőrrel bőrömre rajzolgatott, csak úgy kivont, kósza kardélre hányva kivédem. 

Irány a negyedik dimenzió! 

Mi is az? Múlt, jelen, jövő, meg valami vágyott negyedik, ami nincs. Még. Valamiféle vérpezsdítő, örömteli, öncélú ötvözetecske, ahonnan talán talmi olajággal ocsúdhatok, és nem a némi álolajág fontos, sokkal inkább az, hogy egyszerre tűnhet el minden másodlagos, harmadlagos, dacból dédelgetett dimenzió. 

kerge csillagok

az éj sötét palástján

minden megy tovább

Fotó –  Hajdú Mónika

Kowalsky meg a Vega – Mit mondjak még? (Official)

Napvilág Íróklub  >>>klikk

FullExtra >>>klikk

Riadva

Riadva, magamba merülten járok,
talpam a talajra lebegve ér,
csöndeket kioltó életszilánkok
ködös füstillatát hordja a szél.

Hajamba borzol, egy sóhaja fésül
neszeket, árnyékot törölve, bár
félelem borzongat, ernyedek végül,
mert bölcs nyugalommal sodor az ár.

Éveket, árnyakat feledtet bennem,
rengetőn részegít józan dala,
csillagok csalnak és röptetik kedvem,
vakítja vulkán s a lélekcsata.

Éjjelek melegén fájdalmak tűnnek,
reménnyel ébredve magány szalad,
hold fénye csókol az arcomra könnyet,
már nem fáj a múlt, s a lélek szabad.

Kép - Pinterest

Thomas Bergersen - New Life Extended

Elűztelek

Szétzilál az élet és bután halok,
új erőt nem ír a sorsra vélt világ,
mert a porba hull a holt halálvirág,
míg a csönd nyomaszt, Te érted: én vagyok.

Mesét sugallt a tiszta szó igéje,
tünde fényeket szitált fölénk az ég,
tudom, talán a por vakít s unt elég,
de míg a tűz, a láng lobog, miért ne?

Elűztelek. Óvtam álmaid, mikor
vigyáztam édes ébredésed, ne tudd.
Kicsit maradj velem... vár az ész, sikolt

a hang, dalon viszem tovább, hogy Te tudd
amint a Golgotán felérek, kiolt:
elűztelek, de élek. Élsz, s nem hazug.