talpam a talajra lebegve ér.
Csendeket kioltó élet-szilánkok
ködös füst-illatát hordja a szél.
Hajamba borzol egy sóhaj a mélyből,
neszeket, árnyékot törölve, bár
félelem borzongat, ernyedek végül...
Bölcs nyugalommal sodor az ár.
Éjeket, fényeket feledtet bennem,
rengetőn részegít józan dala,
csillagok súgnak, így röptetik kedvem:
vakító vulkánnal lélek-csata.
Éjjelek melegén fájdalmak tűnnek,
reménnyel éledve magány szalad.
Hold fénye csókol az arcomra könnyet,
de nem fáj az élet, s a lélek szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése